Nos, Finnországban. Valójában ez az első írott blogbejegyzésem. Nem mondom, hogy nem szoktam leírni a velem történt eseményeket, azonban ez annyiban más, hogy másokkal is közlöm. Azok az irományok magamnak, hitvány tollból és valami korcs lélekből születtek, úgyhogy ott van a helyük ahol vannak, vékony pauszon egy könyv belében a többi közé szorítva.
Reggel, telefoncsörgés, ébresztő, 7:45. Felkelek, magamra húzom a már előkészített ruhákat. Reggeli helyett fura izgalom tölti ki a gyomrom, de segáz, nyomban szétcsaptam egy kis NeoCitrannal, teával pár c-vitaminnal és egy kis vajas kenyérrel. Az a kedves kis paracetamol, lágyan keveredik azzal a kis adrenalinnal a gyomromban és érzem, hogy bódító hangulatú lesz minden. Kis szeretetteljes összetűzés anyummal, úgy ahogy kell. De jól esik. Cuccok a csomagtartóba, tűzés Tamáshoz, felkapjuk őt is (nem a csomagtartóba). Indulás a reptérre.
Repülőn az arcukra fagyott mosoly/gós japán csoport próbál helyet foglalni. Na azt foglalták is rendesen. Alig lehetett leülni. Én is kaptam egy idősebb bácsikát. Nagyon rendes volt, mert szóba akart elegyedni, de olyan japán angollal amit még soha nem hallottam. Mosolyogva bólogatott és csak mondta-mondta a szövegét... nos én is mosolyogva bólogattam... Vagy azt próbálta megmutatni és elmondani milyen körutat tesznek meg és milyen pontokat érintettek eddig, vagy egy hidrogén és egy szén molekulát rajzolt a levegőbe. Amikor megunta a beszédet elindult a mosdóba. Elindult volna, mert egy makacs rágó húzta vissza a székbe. Olyan erősen, hogy azt hittem kirántja a széket vagy a szék rántja le a nadrágját. Hihetetlen, a mosoly mit sem változott... széles vigyor és pár izzadtságcsepp a homlokon. Kiosont a mosdóba körülbelül egy méteres rágó csíkot húzva maga után. Az esetnek alig volt pár ember a szemtanúja.
Ahogy leszálltunk, gyorsan megtaláltuk a Lahtiba vezető buszt. A busz ötkor indult és már minden koromsötét volt. Rendes, segítőkész sofőrt kaptunk. Kísérteties volt a hasonlóság közte és John Hurt között. Kissé gyanús volt, hogy amikor elindultunk a sofőr megkért rá, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveinket. Egy repülőn még rendben, de egy buszon? Aztán megértettem miért. A finnek egytől egyig ralliznak. Olyan óvatos rallinak nevezném. Időben megállnak a piros lámpánál és a gyalogos előtt is, de ha parkolásról van szó nem tétováznak. Kormány jobbra plusz kézifék és kész. Úgy driftelnek mindenhol mintha kötelező lenne.
Ahogy Lahtiba értünk ott várt a tutorom aki még aznap reggel - amikor indultunk - írt, hogy itt átadja a kulcsokat. Átvettük a két szobakulcsot és a lány elment. De helyér jött Ville akiről mindketten úgy hittük, hogy egy fekete hajú kövér finn lány. Csak egy picit tévedtünk, mert valójában egy szőke hajú, vékony, finn srác jött. Beültünk a kocsijába és elvitt minket a szállásra, közben törtük az angolt és próbáltunk információkat kiszedni egymásból. Ahogy leraktuk a cuccokat a szálláson, rögtön továbbmentünk, hogy Ville körbevezessen a suliban. Egyszerű három emeletes beton épület, szép arányos terekkel, fehér falakkal és jó pár műhellyel ( fémműhely, ékszerműhely, faműhely, külön scan szoba, a srác bemutatta az új lézervágójukat stb)
Még este elmentünk egy sétára, megnézni a környéket... de ez egy új bejegyzés lesz:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése